Ágy

Mint már írtam, rosszul voltam az éjjel, és még ma is maradt belőle. Nem rég ébredtem, mert azonnal nekivetettem magam az ágynak délután, ahogy lehetőségem adódott rá. De szerintem megyek is vissza, ma valahogy kényelmetlenebb ez a szék, mint máskor, különösen, ha ennyire puha és csalogató az ágy.
Egyébként a "legválasztékosabb szóhasználatú karakter" díja az enyém lett a Bagolykőben. *fáradt kis mosoly, aztán balra el, pihenni kell*

Esti séta

"Mivelhogy nő a fény, mivelhogy itt a hajnal,
mivel, bár eddig úgy bújt tőlem, a remény
fordul megint felém, ki hívom bús ajakkal,
mivel, úgy látszik, mind e boldogság enyém,

vége most, vége a gyászos gondolatoknak,
vége a lidércnek, s főképp, ah! vége a
szájbiggyesztő gúnynak, s a szavaknak, melyek csak
a léleknélküli szellem diadala."

/Paul Verlaine: Mivelhogy nő a fény/

Visszatalálva

Nem tudom, hogy beteg vagyok-e, vagy a lélek tényleg így hathat a testre, de pár perce még a halálomon voltam, algopirin pedig sehol a lakásban, vagyis csak injekciós kiszerelésben. Amit nem tűvel kell beadni ugyan, de én most nem fogok keserű folyadékokat nyelegetni. Inkább ittam vizet, és dőltem le kicsit, hogy újult erővel legyek itt. Bár még mindig gyenge vagyok, és sápadt, de nem hagyom, hogy a testem uralkodjon felettem. Azt már nem.

"Fáradtság jár át, így inkább halnom volna érdemes,
De a remény fénye gyúl, és az élet újfent érdekes."

Fázom

Nem tudok mit kezdeni magammal. Beszélgetek, kattingatok, és érzem, hogy fel kéne állnom innen, és hagyni a jó büdös francba az egészet, mert fázom így. Fázom a hiánytól. De te csak álmodj szépeket...

"Fázva reszketek a sok szerető szív között,
Nem értik, énbelém milyen kín költözött."

Jobb várni csak

Izgatottan várom őt, és már tervezgetek, álmodozgatok. Aztán megjön, ismét csak pár szó, és bolhából csinálom az elefántot. Én persze nem érzem bolhának. Fájdalmasnak érzem, és elszomorítónak. Fáj eleve az, hogy elmegy, hogy itthagy, és még sulykolja is, aztán pedig visszavág. Visszavág azért, mert hiányolom, és mert nem akarom, hogy a már egyszer kicsit belémmártott kést még forgassa is. Eltúlzom? Valószínű, de nem érdekel, mert ezt érzem ott, abban a pillanatban, még ha utólag nevetséges is.
És tudja jól, miért mondom, és hogy könyörgést hiába vár. Pont azokat a szavakat úgyse fogja hallani. Dehát jól tudja. Akkor meg? Jó belém rúgni, amikor még itt is hagy? Egészségére. Pedig ő aztán tudhatná...

"Egyedül ülök a szavadat várva,
És csillan szemem, ha érkezik,
De te búcsút mondasz, nem üdvözlést
Nekem, s szívem búsan vérezik."

Álmodozás

A nap legmeglepőbb pillanataiban kalandoznak el teljesen a gondolataim. Nem is rutin műveletek alatt, vagy unalmas percekben, hanem bármikor, amikor pedig néha figyelnem kéne. Megdöbbentő, és egyben nagyon megszokott már. És végül is senkit nem zavar. És furcsa, hogy amikor pedig ábrándozásaim tárgyai valósak lesznek, akkor... hm. Nem azt mondom, hogy akkor már nem is kellenek, de akkor már átlényegül minden. Talán néha jobb csak vágyni. Vagy egyszerűen más benne a jó, mint tapasztalni. Igen, talán erről van szó.

"Kívánod, hogy jöjjön, érkezzen el hozzád,
S mikor itt van már, bár máshogyan hoznák!"

Valakit valamiért

"Hosszú az út míg a kezem a kezedhez ér...
Ne tudja senki ne értse senki, hogy mér' ...
Ezer életen és ezer bajon át ...
Akkor is, hogyha nem lehet, hogyha fáj..."

/Republic/

Miért fáj

Elhangzik mindössze pár szó, és belebolydul a lelkem. A baj pedig az, hogy nem tudom miért. Vagyis elmondani biztos nem tudnám, csak sejtem. És azt is sejtem, hogy nem egy oka van, hanem megannyi. Összetett, teljesen. Sokak, akik azt mondják, értik, hogyan működik valaki, vagy tisztában vannak az érzelmekkel, mind ostobaságokat fecsegnek.

"Szavaidat iszom, és várom, mondd tovább,
De néha azt kívánom már, bár ne mondanád..."

Hetek

Ha megszervezel valamit, csinálod és élvezed, és néhány résztvevő is pont így van vele, hogy nagyon szereti, és örömét leli benne, akkor az szerintem megéri. Mit nekem manufaktúra, mindig is jobban szerettem a céheket. A minőség a fontos, az a lényeges, és hosszú távon az a jövedelmező. Jobb egy vagy két nagyon szilárd, mint megannyi kétes. Nagy hülyeség, ha én ezt őszintén így gondolom?...

"Telnek a Hetek, és sürög a lelkes kis nép,
De te elégedetlen vagy. Mondd, mi kéne még?"

Kötődés

Valamiért az elmúlt időkben az anyám állandó szükségét érzi, hogy valamilyen úton-módon megszólítson, vagy maga mellett tartson. Hivatkozik takarításra, közös bevásárlásra vagy bármire, de csak néha bukik ki belőle, hogy azért csinálja, hogy a közelében legyek. Kicsit olyan, mintha úgy érezné, nincsen már elég ideje, amit velem tölthet. A gond csak az, hogy én meg a fiatal koromat érzem kevésnek, és mint az természetes, nem az anyám szoknyája mögött akarom azt leélni.
Ilyenkor pedig káosz van. Az egyik ezt akarja mindenek felett, a másik azt. Néha már úgy érzem, görcsösen kapaszkodik belém, mintha a szakadék szélén lenne. Az apám meg annyira furcsán tud nézni rám, mintha sejtene valamit, amit pedig még soha nem mondtam el neki. Ő nem ránt maga mellé, talán kételyek vannak benne. De ezeket úgyse fejtem meg, amíg nem mondja ki egyértelműen, vagy bele nem látok a lelkébe.

"Szülőkből lettem, kettejük összege vagyok,
De különbségük fénye, mi bennem váltig ragyog."

Mások

Nagyon érdekes, milyen különbözőek tudnak lenni egymástól, és tőlem is olyanok, akiket nagyon kedvelek. És mindben más az, ami szép vagy jó vagy értékes. És ez szerintem egy igazán nagyszerű dolog. Így színes az élet, és így színesek a kapcsolatok. Szeretem.

"Másnak lenni különös, és másnak lenni bizarr,
De ha együtt vagyunk mások, engem úgy nem zavar."

Tovább

"Menj, gyermek-egyszerűn, és megalázva
magad, mint bűnös, ki a bűnt utálja,
dalolj, sőt légy víg, nehogy utadon
álomba merítsen az unalom,
mit az ellenség küldhet ellened."

/idézet Paul Verlaine: Csak menj tovább/

Határtalanok

Sokakat kedvelek, sokakkal jól el tudok lenni, sokak közömbösek, sokak nem szimpatikusak, és vannak, akiket gyűlölök. Ezek általában nem ismerik a határokat, nem látják, hogy meddig mehetnek, és minden törvényszerűséget áthágva olyan dolgokat művelnek, tiszta fejjel, amiért megbocsájtani szabad, jó keresztényekhez méltóan, de eltűrni azt nem kötelesség. Különösen akkor nem, ha mások kárára megy, és csak szennyezik a levegőt azzal, hogy jelen vannak. Ilyenkor nem érdekes már, ők mit szeretnének. Lehet, hogy talán ezzel kéne különbnek lenni, hogy engem akkor is érdekel, hogy ő szegény mit érez, de én ezzel nem akarok különb lenni, mert csak a szilárdságom megy rá. Inkább leszek azzal különb, hogy válaszra sem méltatom, közben pedig készséggel ásom ki számára a sírt.

"Nincs senki, ki uralhat, és semmi, ami határ,

De tudd, így téged csak emésztő kárhozat vár!"

Első gondolatok

Létrehoztam mostmár én is egy ilyen internetes naplót, ha egyszer mindenkinek van. Kipróbálom, milyen ez. Ha másra nem, arra biztosan jó lesz, hogy ha valamit éppen kiírnék magamból és nem versben szeretném megtenni, akkor ez itt lehetőséget ad rá.