Jobb várni csak

Izgatottan várom őt, és már tervezgetek, álmodozgatok. Aztán megjön, ismét csak pár szó, és bolhából csinálom az elefántot. Én persze nem érzem bolhának. Fájdalmasnak érzem, és elszomorítónak. Fáj eleve az, hogy elmegy, hogy itthagy, és még sulykolja is, aztán pedig visszavág. Visszavág azért, mert hiányolom, és mert nem akarom, hogy a már egyszer kicsit belémmártott kést még forgassa is. Eltúlzom? Valószínű, de nem érdekel, mert ezt érzem ott, abban a pillanatban, még ha utólag nevetséges is.
És tudja jól, miért mondom, és hogy könyörgést hiába vár. Pont azokat a szavakat úgyse fogja hallani. Dehát jól tudja. Akkor meg? Jó belém rúgni, amikor még itt is hagy? Egészségére. Pedig ő aztán tudhatná...

"Egyedül ülök a szavadat várva,
És csillan szemem, ha érkezik,
De te búcsút mondasz, nem üdvözlést
Nekem, s szívem búsan vérezik."