Várva várlak

A reggelek szépek, mert még a legszörnyűbb dolgok is fényben látszanak. Nagy hibákat követtem el. A hülye pedig a saját kárán tanul, én pedig világ életemben hülye voltam. És szeretek a saját káromon tanulni, mert az erősen nyomot hagy bennem, és ha ismét hibát próbálnék elkövetni, összerándítja a gyomrom. Jó vészjelző.

Állítólag van, ami eldőlt. Szerintem pedig pihenés kell, és mély elgondolkozás. Ott lesz néhány napi felszabadultság, aztán jön a hiány, amin túl lehetne lépni, de minek? Nem értem, miért ne volna egyszerűbb átrendezni az embernek a lelkét egy kicsit. Mindenki mindig a szélsőségekre hajaz. Ha valamivel gondok adódnak, irtsuk ki! Persze, ez a legegyszerűbb. Nem volna ám sokkal egyszerűbb kicsit magunkba szállni, eltöprengeni, és rájönni, hogy csak hozzáállás kérdése. A játék az játék, és eszméletlen fontos. Az élet pedig élet. Az életet játékkal édesítjük, az a helyes. De az nem, ha az életet játékkal keserítjük!

És lásd, hogy bukik el az állítólagos önzetlen, és nagy érzelmek jegyében hogy hagyja magára a nagy érzelmek okozóját... Mi ez, ha nem a legmélyebb önzőség? Mi ez, ha nem rút cserben hagyás? Mi ez, ha nem megfutamodás és veszteség? Ostobák az emberek.

A reményem adott, hát várok rá. Ő addig is bennem él. Az enyém, és már örökké az is marad. Nem vehetik el tőlem. Se Isten, se ember.

"Come what may... Come what may,
I will love you until my dying day..."